♦ ROSALIA SALLI ARSLANIAN ♦♦ ♦ 19 ♦ ♦ ♦ Moszkva, 1994. májusa ♦ ♦ ♦ lány ♦ ♦ ♦ lány diák, 4. osztály ♦ ♦ ♦♦ ♦JELLEM♦ ♦Kedves, szerény, mégis talpraesett lánynak neveznek. Szeretem, ha minden akként alakul, ahogyan én eltervezem, és, elég ideges leszek, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan azt én akarom. Mindemellett sosem szoktam erőszakkal megoldani a dolgaimat, én inkább a józan ész embere vagyok, aki inkább előbb gondolkodik, mint cselekszik, és előbb érvekkel, mint pofonokkal érvel. Gyermekkoromban megtanultam, hogy a szép szó sokkal több mindent elér, mint az, ha valakire ráförmedünk, és ehhez tartom magam.
Természetesen azért megvédem magam, ha kell, nem vagyok nyámnyila, és bár annyira erős sem - hiszen mégiscsak egy vékony lányként élem életem. Ha kell akárki elé odaállok, és akárki szemébe megmondom a véleményem - legyen az akár sértő -, hiszen őszinte embernek tartom magam, aki nem fél kiejteni a száján az igazságot. És, elmondom, a szeretteimért nagyon, de nagyon harapok..
♦ ♦KÜLSŐ♦ ♦Vékony alkattal áldott meg az ég. Mellé kerekded formákkal, és kecses végtagokkal. Égővörös tincsekkel rendelkezem, melyek néha egyenesen, néha hullámokkal tele tűzdelve omlanak a hátamra, és a vállaimra. Szemeim mélyen barnállanak, és illenek barnás szín szeplőimhez is.
Öltözködésem kiemeli mind a hajszínemet, mind a szemeimet, szeplőimet, hiszen olyan ruhadarabokat öltök magamra, amelyek a természet árnyalataiban pompáznak, mégis természetesnek hatnak. Szeretek nőies ruhákat viselni, legyen az egybe ruha, blúz, top, szoknya, de a magas sarkakat sem vetem meg.
♦ ♦HÁZIÁLLAT♦ ♦Nincs háziállatom.
♦ ♦FÉLELMEK & AMIBEN KIEMELKEDŐ & AMIBEN ROSSZ♦ ♦Attól félek igazán, hogy valamilyen módon elvesztem azokat, akiket szeretek. (Ilyenkor eszembe jut az édesanyám, és a nővérem.) És félek a skarlát nevű betegségtől is.
Szeretek beszélgetni - fogalmazhatunk úgy is, hogyha egy társaságban vagyok, sosem lehet csend körülöttem -, emellett festeni is.
Vékony lány révén sosem voltam az az erős egyén, aki csak úgy a falhoz csapkodja azokat, akik fájdalmat okoznak neki - maximum akkor próbálkozok ezzel, ha a szeretteimet bántják -, de, ha rólam van szó, nem akarom, hogy a szeretteim is belekeveredjenek a dolgokba, éppen ezért eltemetem a dolgokat magamban, mélyen, és halkan, csendben szenvedek. Egyedül.
♦ ♦MÚLT♦ ♦Az ecset vörös vonalat fest az addig fehér vászonra. Majd egy, majd még egy vonás ugyanezt teszi, a színek pedig egyre jobban egymásba ívódnak, ahogyan az emberek is teszik ezt, ahogyan egyre jobban megismerik egymást.
Egy percre megáll a kezemben az ecset, és azt a levegőben tartva elgondolkodok az eddigi életemen.
Oroszországban láttam meg a napvilágot, pontosabban Moszkva városában, egy tehetős család harmadik gyermekeként, elém sorolva egy fiút, egy lányt - a testvéreimet. A gyermekkorom nem volt csupa móka, és kacagás. A szüleim közül édesanyám hunyt el nagyon hamar, a skarlát nevű betegségben. Mindössze 6 éves voltam, egyáltalán nem értettem, hogy mi miért történik, de azt felfogtam, hogy anyám már sosem tér vissza közénk. Édesapám szenvedett, ahogyan a testvéreim is. De évekkel később még egy csapás sújtott le a családunkra: a nővérem is eltávozott közülünk, és meglepő módon ugyanaz a betegség vitte el, ami az anyánkat is. Egyszerűen rettenetes volt éveken belül mindkettejüket elveszíteni..
Csak mi hárman maradtunk egymásnak: az édesapám, a bátyám, és én. Nem mondom, nem volt egyszerű megtanulni, hogy hogyan kell elvezetni egy háztartást, ráadásul túl fiatal is voltam, ami még nehezebbé tette ezt. Egy darabig még eltengődtünk, de egy idő után elfogyott a pénzünk, és kénytelenek voltunk egy kisebb laskásba költözni - ami egyúttal azt is jelentette, hogy Angliára váltottunk, hiszen a hitelből, amit a nagyapáéktól kaptunk éppen elég volt arra, hogy egy teljesen új életet kezdhessünk Norwich kisvárosában.
A változás meghozta számunkra mindazt, amit a hazánkban elvesztettünk: az apámnak munkát - sikerült egy olyan cégnél elhelyezkednie, amely biztosítja az egész családunk számára a megélhetést, sőt, a fizetéséből egyáltalán nem kell szűkölködnünk -, a bátyámnak egyetemet, nekem pedig magángimnáziumot, ahol végre teljesen a festésnek szánhattam magam.
Igaz, nem volt egyszerű a beilleszkedés, hiszen azt a lányt, aki rögvest a 4. osztályban kezdi az évet újként, nem nagyon szokták kedvelni. Elfogadni meg pláne. Nem volt könnyű a kezdet, nem ismertem senkit sem, és a mai napig nem állt elém senki sem azzal a kéréssel, hogy barátkozni szeretne velem. De nem mutattam ki, hogy ez fáj-e egyáltalán, de mivel én a csendben szenvedő típusú ember vagyok, magamba fojtottam mindent, amit nem akartam mások orrára kötni. Éppen ezért senki sem tudott az addigi életemről, a történtekről, arról sem, hogy az édesanyám, és a nővérem elhunyt. Az emlékeket, főként a fájóakat, Moszkvában hagytuk - magunk mögött.
♦ ♦ Play by - Dasha Sidorchuk ♦ ♦
