♦ MISTRAL DE LA POLE ♦

♦ ♦ 19 év ♦ ♦ ♦ Párizs, 1993. december 24. ♦ ♦ ♦ férfi ♦ ♦ ♦ Csoport: fiú diák, gimi 4. osztály ♦ ♦ ♦



♦ ♦JELLEM♦ ♦
Egy szóval tudom magam jellemezni, lázadó! Lázadok a szüleim és a családom ellen, de a miértekről majd az előtörténetben írok. Jó humorú, nyitott, kedves srácnak tartom magam. Mindenkivel megtalálom a közös hangot.

♦ ♦KÜLSŐ♦ ♦
Szőke haj, kék szem. A képes felemet úgyis látod. Átlagos magasságú vagyok. Ruházatilag inkább lazán öltözöm. Piercing, tetko nincs. Ha találkozol velem úgyis meglátod milyen vagyok.

♦ ♦HÁZIÁLLAT♦ ♦
Saját magam, elég nagy állat vagyok. A koli szoba sarkában lévő pók számít? Rose jó fej, neki hála nincsenek rovarok a szobában. És a koli mellett éldegélő kis kóbor kutya, Fox számít? Nem az enyém, mindenki eteti. Közösen dobjuk össze a pénzt mindig az oltásaira. Be nem vihetjük elvileg, tiltja a szabályzat, de mindig akad aki becsempészi a szobájába éjszakára.



♦ ♦FÉLELMEK & AMIBEN KIEMELKEDŐ & AMIBEN ROSSZ♦ ♦
Mitől fél: Hmmm.... nem is tudom. Talán, hogy ha végeztem a sulival, akkor haza kell mennem... azt nagyon nem akarom.

Amiben kiemelkedő: Másokat felvidítani, ha éppen rossz kedvük van.

Amiben rossz: Komolynak lenni egyszerűen nem megy.


♦ ♦MÚLT♦ ♦
Egy ősi, nemesi angol család sarjaként születtem meg. Szüleim karácsonyozni utaztak Párizsba, én meg a vártánál 3 héttel hamarabb születtem meg, pontosan szent este. Jó időzítés, mi? Ennél nagyobb szívás nincs a világon. Gyerekként csak arra emlékszek, hogy felháborodtam, hogy miért nem kapok én már pedig dupla annyi ajándékot, hisz az járna nekem. Akkor mondhatni még gondtalan volt az életem. Csak a játék és semmi más. Akkor még nem tudtam mit jelent egy nemesi család első szülött és amúgy egyetlen fiú utódaként élni. Később pechemre megtudtam.
Elemi iskola is olyan volt már, ahol már kis pisisként is egyenruhába kellett járnunk… nyakkendő meg minden. Ott ért véget a gyerekkorom. Fogadásról fogadásra cibáltak, mint egyetlen örökös. Elején még jó buli volt, de ahogy cseperedtem, már nem volt az. Csakis jó származású gyerekekkel barátkozhattam, csakis úgy viselkedhettem, ahogy az etikett diktálja… Na ebből lett nekem elegem.
11 évesen megléptem otthonról és egyszerű gyerekekkel barátkoztam. Én jól éreztem magamat köztük, hisz közülük kevesen tudták ki is vagyok én, kevesen láttak a tévében. 12 évesen pedig szüleim rémálma vált valóra, a többi suhanccal betörtem egy kisboltba. A riasztó azonban megszólalt és a zsaruk elkaptak minket. Kiskorú voltam, így nem emeltek vádat, no meg apám befolyásos ember. De valahogy nem rémisztett el a további szórakozásból. Egyik bajból kerültem a másikba. Hol a suliba keveredtem bajba azzal, hogy nem az egyenruhámat vettem fel, hol pedig megint az éjszakai kilógás alkalmával. Mire 14 éves lettem a  zsaruk már jól ismertek, szüleimnek meg égett a feje, hogy mi lesz belőlem. Én viszont nem aggódtam. Az ő felsőbbrendű viselkedésüknek volt mindez köszönhető.
Nem tudták mit tehetnének velem, így a dartfordi otthonunktól jó messzire küldtek iskolába, kollégiumba, hogy a felsőbb körökben a vihar elüljön, amit én okoztam. Sokan megkérdőjelezték, hogy ilyen viselkedéssel képes leszek-e helyt állni az elitben. Hát én alapból nem akarok. Szóval én örültem is ennek a fejleménynek. Norwich-ban az iskola vezetőségén kívül senki nem tudja ki vagyok, aminek nagyon is örülök. Itt nincs egyenruha, nincsenek óriási kötöttségek. És a legtöbb tanár jófej.
Érdekes módon itt egész tűrhetően tanulok, nem úgy, mint általánosban. Kedvenc tárgyaim közé tartozik az irodalom és a legtöbbféle sport. Lehet szemétség, de csak nagyon ritkán megyek haza, mert az otthoni rövid látogatások is azzal telnek, hogy olyanná akarnak tenni, ami nem szeretnék lenni. Nem tudom mi lesz, ha befejezem itt a sulit, nem akarok hazamenni és egy olyan életet élni, amit nem nekem találtak ki.
A suliban időközben történtek rejtélyes eltűnések, ami miatt szüleim nagyon aggódtak, de végül meggyőztem őket, hogy jobb itt nekem meg nekik is, hisz nem ismernek itt úgy. Bár vezetéknevemet nem tudom letagadni, ami elég sokat elárul a származásomról. Keresztnevem sem átlagos, az is igaz…



♦ ♦ Play by - David Gallagher ♦ ♦